Létezhet-e önzetlen szeretet vagy mindig megfizetjük az árát?
„A karantén alatt többekkel beszélgettem, akik egyedül vészelték át ezt az időszakot. Láttam rajtuk, hogy mennyire magányosak, mennyire megviselte őket ez a helyzet. Ezért vettem 30 szál rózsát, mind mellé írtam egy biztató üzenetet és elvittem személyesen nekik. Csak az utcáig vagy a kertig merészkedtem, ahol átadtam a kis meglepetéseimet. Volt egy 70 feletti nagymama, aki egyedül él, és könnyekben tört ki. A legtöbben hálásak és boldogok voltak, hogy valaki gondolt rájuk. De voltak olyanok is, akik azt kérdezték: „Mit akarsz ezzel? Mit vársz cserébe?” Miért gondolják sokan, hogy önzetlenül nem segíthetünk egymásnak? Hogy nem szerethetjük „csak úgy” egymást?”
Ezt a történetet egy kedves ügyfelem mesélte el nekem ma. Egy brazil-kanadai származású, évtizedek óta itt élő, ötvenes, fiatalos, lendületes, optimista, csupaszív nő. Sok önkéntes segítő csoport tagja, és fontos számára mások boldogsága, boldogulása. Ezért valóban önzetlenül segít másoknak, és sokszor találkozik azzal a reakcióval, hogy keresik a hátsó szándékot az ő segítő szándéka mögött. Engem kérdezett, hogy vajon miért lehet ez?
A válasz sokszor a gyerekkorunkban keresendő, mégpedig abban, hogyan kaptunk gyermekként szeretetet a szüleinktől, szülő figuráinktól. Ha neveltetésünkkor sokszor találkoztunk azzal, hogy akkor kaptunk ajándékot, ölelést, puszit, egy kis közös időt anyutól, aputól, ha jó jegyeket hoztunk, ha segítettünk a testvérünknek vagy a házimunkában, akkor megszokjuk, hogy a szeretetet ki kell érdemelni. Ill. a szeretet feltételhez kötött. Valamit teljesíteni kell érte. Nem jön feltétel nélkül, nem kapom csak azért, mert ÉN én vagyok, mert a világon vagyok, mert szerethető vagyok.
Ha így növünk fel, akkor az ún. feltétel nélküli sztrókokat, azaz a feltételhez nem kötött elismerést, szeretetet nem leszünk képesek befogadni, megérteni. A szüleink sokszor élnek a fegyelmezés, a nevelés eszközeként azzal, ahogyan elismerést (sztrókokat) adnak gyerekeiknek, így a gyerekek megtanulják, hogy az a „normális”, ha nem szabadon adjuk, vesszük az elismeréseket, a szeretetet, hanem annak ára van, az kapcsolódik valamihez. Ezt nevezzük „sztrókgazdálkodásnak”.
Mit tehetünk, hogy leküzdjük ezt a mintát és elegendő szeretetet, elismerést kapjunk és adjunk úgy, hogy elhisszük, annak nem kell feltételhez kapcsolódnia?!
Az elismerések, a szeretet megélésének és átadásának módja szerencsére tanulható. Tudatosítanunk kell magunkban, észre kell vennünk, amikor kapunk másoktól visszajelzéseket.
De mindenekelőtt magunkat kell megtanulnunk szeretni, elfogadni, elismerni. Hiszen amíg nem vagyunk képesek erre, addig másoknak sem tudunk igazán szeretetet, elfogadást adni. Mit tehetünk?
- Akár minden nap írhatunk listát arról, hogy aznap kitől milyen elismerést, visszajelzést kaptunk, mi milyet adtunk. Így egyre könnyebben fogjuk észrevenni, hogy szeretetet, elismerést kaptunk vagy épp adtunk.
- Szeretteinkkel, barátainkkal meg is beszélhetjük, ők hogyan szeretnek adni és kapni szeretetet, és mi is mondjuk el, mi mire vágyunk, majd figyeljünk arra, hogy ezt teljesítsük is.
- Minden nap szánjunk arra is pár percet, hogy végiggondoljuk, leírjuk vagy a tükörben tükörképünknek elmondjuk, hogy aznap miben voltunk jók, miért adhatunk magunknak elismerést, miért vagyunk hálásak. Ezáltal növeljük magabiztosságunkat, önbecsülésünket.
Sokat tapasztalom most az ügyfeleimnél, de akár az üzletekben, közösségi médiában, baráti körben, hogy egyre fogy a türelem, egyre jobban izzik a feszültség, amely a járvány okozta szorongás, aggodalom, bizonytalanság miatt rakódik le bennünk és lassan muszáj a felszínre törnie.
Nem azzal van gond, hogy kitör vagy hogy vannak negatív érzéseink, hanem azzal, hogy ezeket nem tudatosítjuk magunkban, nem vállalunk értük felelősséget, hanem másokra zúdítjuk. Pedig van rá mód, hogy megéljük a negatív érzéseket és ezeket úgy kommunikáljuk, hogy nem bántjuk meg vele a másikat, nem minősítjük, okoljuk, támadjuk.
Ez az erőszakmentes, empatikus kommunikáció, melynek fő pillére az érzések kommunikálása, és olyan eredmény elérése a konfliktusainkban, mely mindannyiunknak elfogadható. Így kiállhatunk magunkért, kimutathatjuk a bánatunkat, csalódottságunkat, félelmünket úgy, hogy közben a másik személyét, érzéseit, véleményét is meg tudjuk hallgatni, el tudjuk fogadni.
Ha nehézséget okoz számodra a helyes kommunikáció, a konfliktusok megoldása, érzéseid kifejezése, akkor ismerd meg az empatikus kommunikációt!
Idén adventi naptáram is az empátia témáját dolgozza fel, minden nap egy-egy tippet adva ahhoz, hogyan legyünk magunkkal és egymással empatikusak.
Békés adventet, empátiával teli hétköznapokat kívánok!
Varga Szilvia Edit
Mediátor, önismereti coach, empatikus kommunikáció szakértő
