Hogyan maradhatunk jóban a kis- vagy nagy kamaszunkkal, hogy kezeljük a hangulatingadozást, a pimaszságot, a távolságtartást?
„A mosolya, mint az anyukájáé! A szeme pont, mint az apukájának! Olyan kis huncut, mint én voltam gyerekkoromban! Pont úgy nevet, mint a nagyi!” … így olvadozunk egy kisgyerek láttán, de mikor kamaszodni kezdenek, egyre nehezebb meglátnunk azt a kis cuki angyalt benne.
Már Janikovszky Éva is kereste a választ arra a kérdésre, hogy vajon miért olyan nehéz egy tinit kedves, aranyos, bájos gyermeknek látnunk, hisz csak néhány év telt el azóta, hogy megszületett és egymásra licitáltak rá a rokonok azt vizslatva, hogy vajon „Kire ütött ez a gyerek?” Néha valóban nehéz türelemmel, szeretettel beszélni azzal a kamasszal, aki ellök magától, ha puszit adnánk, aki ránk csapja az ajtót, mert egyedül akar lenni vagy épp olyat vág a fejünkhöz, hogy „Utállak! Te sosem értesz meg! Veled semmiről se lehet beszélni!” Pedig érdemes elgondolkodnunk azon, hogy talán tényleg nehéz velünk, felnőttekkel beszélgetni, s talán tényleg nem vagyunk elég nyitottak, s nem hagyjuk ezeket a nagy gyerekeket kinőni a kisgyermeki működésből és önálló véleményt formálni.
Erről is volt szó a KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK? című előadáson TOLLÁR MÓNIKA rendezésében, ahol HORVÁTH LILI és KOVÁCS PATRÍCIA színésznők előadásában hallhattunk néhány ikonikus részletet Janikovszky Éva könyvéből, melyet egy beszélgetés követett BALATONI JÓZSEF ‘Jocó bácsi’-val, aki arról kérdezte a művészeket és a közönséget, hogy milyen nehézségekkel néztek szembe ők kamaszként és később szülőként, már kis- vagy nagy kamasz gyermekeiket terelgetve.
Szóba került néhány – azt hiszem, minden kamaszt nevelő családot érintő – kérdés:
- minden kamasz „megbolondul-e” kissé ebben a korban?
- van-e olyan, hogy az iskolában másként viselkedik a gyerek, mint otthon?
- hogyan kezeljük az első szerelmet, az első késői bulit?
- dönthet-e a továbbtanulásról, a jövőjéről a tini gyerek vagy legalább véleményt mondhat-e bírálat, bagatellizálás nélkül?
Vegyük sorra a lehetséges válaszokat fentiekre!
„Megbolondulnak-e” a kamaszok tizenéves korukban?
Gondoljunk bele, mennyi változás történik a kamaszokkal 11-18 éves koruk között? Elkezdenek tombolni a hormonjaik, megváltozik a testük, az idegrendszerük is folyamatosan változik, fejlődik, „kis alsósokból” felsősök, majd középiskolások lesznek, ami többszöri megmérettetést, stresszt, az iskola- és pályaválasztás terhét rója rájuk, miközben épp ekkor nehéz gondolkodniuk a hormonok változása, ennek köszönhetően érdeklődési körük akár gyökeres változása miatt.
Egyre nagyobb figyelmet kap életükben kortársak véleménye, legyen szó barátról, osztálytársról vagy a közösségi médiában látott influenszerről.
Szüleikkel, testvéreikkel is átalakul a kapcsolatuk, hisz már a kisgyerekkorból kinőttek – nem ülhetnek anya ölébe egy rossz nap estéjén, nem kérhetnek egy mesét apától, ha épp nem tudnak elaludni (legalábbis szerintük nem tehetnek már ilyet, hisz az nekik már nem való, „ciki”) -, de még nem felnőttek, még a szüleikre vannak utalva, döntéseket sem hozhatnak önállóan. Jocó bácsival egyetértve én is azt gondolom, hogy nem épp ebben a korban szerencsés, hogy 6 vagy 4 osztályos gimnáziumba, szakközépiskolába kell felvételizniük és rettegve figyelniük a jegyeikre, amik beszámítanak a továbbtanulási eredményeikbe. De ezen akár gyerekként, akár szülőként nehezen tudunk változtatni.
Annyit viszont tehetünk, hogy elfogadjuk, hogy mindezek miatt lehetnek rosszabb, dühösebb, feszültebb, távolságtartóbb, csalódottabb… napjaik kamaszainknak. Fogadjuk el és engedjük meg nekik, hogy bármilyen érzést megéljenek, és ha akarnak, beszélhessenek róla!
Ne bagatellizáljuk el vagy tudjuk náluk jobban, hogy mit kellene vagy épp nem kellene érezniük! Ne mondjuk azt, hogy én a te helyedben vagy én a te idődben… hanem legyünk kíváncsiak arra, hogy milyen az ő helyében és idejében lenni, még ha az más is, mint a miénkben.
Legyünk ott, ha beszélne róla, és hagyjunk időt, ha épp nem, s persze keressünk más alkalmat a beszélgetésre, legyünk elérhetőek, biztosítsuk az érdeklődésünkről és szeretetünkről, de legfőképp az elfogadásunkról!
A beszélgetésben feltette Jocó bácsi azt a kérdést is, hogy kereteket kell-e, lehet-e szabni, legyen szó kütyü használatról, délutáni, esti programról, bulizásról, vagy épp arról, kivel barátkozhat a gyerek? A válasz, mind a jelenlévőktől, mind a színésznőktől – mind Jocó bácsitól – egyértelmű IGEN volt, amivel én is egyetértek. A kamaszok bármennyire is szeretnének felnőttnek látszani, még nem azok. Szükségük van arra, hogy egy biztonságos, kiszámítható, következetes keretrendszert, szabályokat adjunk nekik, ami egyfajta hivatkozási alap, „miheztartás” végett mindig ott van számukra, mikor épp ők maguk nem tudják a saját viszonyítási pontjaikat megtalálni.
Érdemes alaposan és egyértelműen átbeszélni a játékszabályokat, melyekhez mindannyian ragaszkodjunk! Előre egyeztessük a szabályokat, ne utólag kreáljuk meg, mikor valami rossz történt, amire büntetéssel reagálunk. A büntetés csak rövidtávon hat, hosszútávon biztosan nem hatékony, csak a gyerek bizalmát veszítjük el vele és félelmet keltünk benne, megtanítjuk arra, hogy akkor csináljon butaságot, amikor nem látjuk.
Számít-e a véleménye kamaszunknak? Természetesen! Jocó bácsi is arra int bennünket, szülőket, hogy ne akarjuk a mi elvesztegetett álmainkat ráerőltetni a gyermekre, ne vele teljesítsük be azt a jövőképet, amit anno magunknak elképzeltünk és mi nem mertük vagy tudtuk beteljesíteni – sajnos sok szülővel találkozom én is és pedagógusként Jocó bácsi is erről számolt be, akik nem önálló lényként, hanem saját maguk kisebb, ifjabb verziójaként tekintenek a gyerekükre és olyan elvárásokat tesznek a gyerekre, ami számára káros és nem az övé, nem lehet általa önmaga.
Természetes, hogy van előttünk egy elképzelt jövő a gyermekünk számára, szeretnénk őt boldog felnőtté nevelni, de találjuk meg azt a boldog jövőt, ami őt is boldoggá teszi, s ehhez beszélgessünk vele, hallgassuk meg, vegyük komolyan!
Ha a fentiek szerint járunk el, akkor valószínűbb lesz az is, hogy a gyerek nem kell, hogy szerepet játsszon, álarcot vegyen fel sem az iskolában, sem otthon, azaz önazonos maradhat, nem kell másként viselkednie annak megfelelően, hogy hol és kivel van épp, és eljátszani a megfelelő szerepet. Vannak olyan gyerekek, akik másként viselkednek az iskolában és otthon, s egy bizonyos pontig ez rendben is van, hisz mi magunk is másként viselkedünk a munkahelyen, mint otthon, de teljesen nem vetkőzhetjük le a személyiségünket és fojthatjuk el az érzéseinket, véleményünket, igényeinket egyik helyen sem, s ezt nem várhatjuk a gyerektől sem!
Ebben segít az őszinte kommunikáció, az érzések, a szükségletek kimondása, az ítélkezés, az általánosítás, a feltételezések elengedése, s az utasítás, a parancs, a büntetés helyett az egyértelmű keretek és kérések megfogalmazása, azaz az erőszakmentes kommunikáció.
Én két kamasz – egy 18 éves fiú és egy 11 éves lány – édesanyjaként és gyerekekkel, pedagógusokkal dolgozó coach-mediátorként naponta tapasztalom, milyen nehezen találnak utat egymáshoz a tinik és a szülők, ezért is szervezem meg idén 2. alkalommal kamasz táboromat, amit idén kifejezetten 11-13 évesek lányoknak szervezek, hogy a lányokat foglalkoztató kérdésekről, nehézségekről bizalmasan tudjunk beszélni, csak „nők” egymás közt. Lesz szó önbizalomról, testi változásokról és azok elfogadásáról, a közösségi média hatásáról, erőszakmentes kommunikációról, érzésekről, persze mindezt játékos formába öntve, kiscsoportos formában, baráti-családias légkörben. Még néhány hely van a július 11-15. között szervezett tárnoki napközis táborban, ahová szeretettel várom a gyerekeket. A szülők online tanfolyam formájában elsajátíthatják az erőszakmentes kommunikációt ill. egyéni, páros és családi tanácsadás keretén belül is megtanulható.
Ha pedig kíváncsiak lennétek a darabra, amely Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek? c. könyve nyomán készült, akkor kövessétek Tollár Mónika Facebook oldalát vagy a Janikovszky Éva oldalt, mert ősszel újabb előadás várható!
Varga Szilvia Edit
coach, mediátor, erőszakmentes kommunikáció szakértő
